Egy hete átmentem Pécsre, hogy megejtsem a kiiratkozást a régi szakomról, amin passzívon voltam egy évig. Kiderült, hogy voltaképp át se kellett volna mennem, mert elég egy papírt postán feladni és kész. Na mondom fantasztikus, erre ment el az egyik szabad napom... de legalább találkoztam volt csoportársaimmal, kettővel, hogy konkrétabb legyek. Jó volt velük beszélgetni egy kicsit, amúgy hiányoznak is, valamiért a mostaniakkal annyira nem értem meg magamat. Eltelt két hét és még mindig 90%-ban ugyanazzal a csajszival beszélgetek, akivel eddig. Nem mondhatnám, hogy megpróbáltam nyitni a többiek felé, mert sajnos én az a fajta vagyok, aki nem kezdeményez. Észrevettem egyébként már magamon, hogy akikkel nem érzem magam biztonságban, vagy nem tört át az a bizonyos gát, azzal nem tudok kényelmesen beszélgetni. De nem azért, mert nem akarok, hanem mert egyszerűen lezajlik a fejemben a párbeszéd, tudnék is mit mondani, de egyszerűen képtelen vagyok kimondani. Aztán az lesz a vége, hogy maradok csöndben, és ezért mindenki azt hiszi, hogy visszahúzódó vagyok (rosszabb esetben meg inkább azt, hogy flegma), pedig ha valakivel jól érzem magam, akkor be nem áll a szám. Ha odajönnek hozzám és beszélgetnek velem, akkor én szívesen barátkozom, de magamtól képtelen vagyok rá, egyszerűen nálam nem jön természetesen az, hogy a semmiről beszéljek.

Hétfőn találkoztam a volt osztályfőnökömmel, mert elmaradt egy órám, és a volt középsulim pont ott van a fősuli mellett, úgyhogy átnéztem hozzá. Meghívott egy üdítőre, és közben beszélgettünk a volt osztálytársaimról, hogy kiről mit tudni, kivel mi történt azóta, hogy elballagtunk. Akikről volt némi infó, azokról kiderült, hogy javarészt már dolgoznak, élik a felnőtt életet, sőt van olyan is, akinek már közös háza van a barátnőjével. Ezzel egyébként kicsit kellemetlen szembesülni. Már nem azért, mert megvonnám tőlük a boldogságot vagy ilyesmi, egyáltalán nem erről van szó. Csak hogy mennyire más pozícióban vannak, mint én, aki három évet kvázi elvesztegetett az életéből. Jó, abból a szempontból hasznos volt, hogy néhány dologgal kapcsolatban érettebb lettem, és nagyon jó hatások értek, ha a világhoz való hozzáállásomról van szó. De így szociális téren ugyanolyan maradtam, mint régen, és ez bosszantó... értsd ez alatt azt, hogy nincs barátom, ami miatt meg is kaptam, hogy pedig már kellene, mert benne vagyok a korban. Oké, amúgy ez tök bántó. Azért nem negyven éves vagyok, akinek még soha nem volt pasija, basszus... Mert hogy a volt osztályfőnököm lánya 36 éves, és még nincs babája. Jó? És? 15 évem van még addig. Arról nem is beszélve, hogy lehet az ő lánya sem akart eddig, vagy mit tudom én.

Annyira elegem van ebből az erőltetésből egyébként. Szinte mindenkitől azt hallom, hogy miért nincs senkim, miért nem szedek fel valakit végre, ennyi idősen már ideje lenne, stb. Nagyon fárasztó. Azért nem lesz senkim, csak hogy legyen... az adott személlyel sem lenne tisztességes, de magammal szemben sem. Csak már borzasztóan idegesít, hogy olyanoktól kapom ezt meg, akiknek semmi közük nincs hozzá, tulajdonképpen rajtam kívül mást ne izgasson már, hogy van-e valaki vagy sem. Ha nekem nincsenek álmatlan éjszakáim miatta, nekik se legyen.

Nem mintha jelöltem nem lenne. Az mindig van. Csak valahogy mindig rossz helyen keresgélek. Most is tetszik egy srác, de nem nagyon csináltam semmit annak érdekében, hogy ő is tudja, vagy legalább beszélgessünk vagy bármi. Annyi, hogy az anyja a jógatanárom, ami csak bonyolítja a dolgokat, nem hogy segítene. Vagy nem tudom ti hogy lennétek vele, de engem egy kicsit visszafog, hogy az anyjával jóban vagyok (meg az apjával). Még azt hinné, hogy hátsó szándékaim vannak. Tulajdonképpen tavaly pontosan ugyanebben a szituációban voltam, csak egy másik sráccal. Hát abból végül nem lett semmi, mondjuk utólag nem is bánom, mert egy tökfej a gyerek. Viszont az anyjával később nem lett probléma, talán a mai napig nem is sejt az egészből semmit, vagy ha igen, akkor sem mutatja. Mindegy igazából, ez már egy lerágott csont. Csak ez az új dolog az, ami így most benne van a fejemben - de nagyon.

Sokkal előbb szerettem volna megírni a második bejegyzést, legalább egy hete. Arról, hogy visszamegyek a suliba meg ilyenek, és mennyire félek, tőle, de elmaradt a dolog. Aztán úgy voltam vele, hogy na majd a hétvégén, az évnyitó előtt, de arról is lecsúsztam. Na majd az évnyitó napján... de az órákról is akartam mesélni... úgyhogy inkább megvártam az utolsó tanulós napot a héten (pénteken nincs órám), ami pont mára esett. És most van is időm rá, mert csütörtökönként nem vagyok sokáig, és a hét minden napján baromi fáradt lettem estére - pont amikor szeretek írni. Ugyanis a héten egy éjszakát se aludtam végig, szóval olyan 5-6 órákat aludtam, az meg nekem nem igazán elég.

Szóval ismét suliba járok. Két évet lehúztam Pécsett, de nagyon utáltam, és semmi haszna nem volt, úgyhogy úgy döntöttem tavaly, hogy ott hagyom. Egy évet kellett várnom, hogy újrajelentkezhessek, és addig megtanultam énekelni, mert az kellett a felvételihez, ami végül sikerült is, bár nagyon féltem tőle. Alkalmassági volt beszédből, tesiből meg énekből, és ezekből leginkább az utóbbi volt a húzósabb. Aztán júliusban kiderültek a ponthatárok, több, mint százzal a ponthatár felett voltam, úgyhogy mondhatjuk, hogy simán meglett a dolog. És akkor végül is a héten elkezdtem a fősulit, tanító szakon. Gólyatáborba nem mentem, mert nem igazán vagyok odáig az ilyenekért, úgyhogy alig ismerek most valakit, és sajnos a klikkesedés is eléggé megvan már rögtön az elején pont ez miatt... pedig anno Pécsett se mentem el, mégis olyan jól összeszoktunk meg minden. Egy csoporttársammal legalább jóban lettem, csak olyan furcsa, hogy 3-3 és fél évvel idősebb vagyok náluk. Azért akárki akárkit mond, látszik, hogy idősebb, "érettebb" vagyok. Nem rosszból mondom egyébként. Hétfőn volt az évnyitó aztán a beiratkozás, ami olyan másfél órát ölelt fel, már eluntam az életem a sok papír töltögetésével.

Keddtől pedig órák, bár most az elején még ismerkedés van a legtöbb kurzuson. Szabadon választhatót most nem vettem fel, mert már most 35 kreditem van, és ugye csak 30 kell, úgyhogy majd a következőben. Ilyen általános iskolás alsós óráim vannak, mint matek, ének, rajz, infó, köri, meg van tesielmélet, amin azt vesszük, hogy hogyan kell megszervezni egy tesiórát, aztán vannak kicsit fincsibb dolgok, mint pszichológia meg integrált nevelést igénylő csoportok óra, egyelőre fogalmam sincs mi ez, mert csak bemutatkozásról szólt az óra. Angolom is lett volna, de mivel van nyelvvizsgám, ezért kiválthattam vele, úgyhogy a zsebemben a hat kredit, azért, mert anno voltam olyan előrelátó, hogy megcsináltam a nyelvvizsgát, mert hogy nagyon is jól jön az. Helyette viszont azt tervezzük, hogy műveltségi területnek az angolt választjuk, és becsatlakozunk a másodikos hallgatókhoz, bár ez egyelőre még csak terv, nem tudjuk, hogy összejön-e. Műveltségterületet majd csak később kellene felvenni, de hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból az angollal, elkezdenénk most (mondjuk én már nem sokat használom a szóbeli részét a középsuli óta, inkább csak írásban). A műveltségterület egyébként azt jelenti, hogy azzal feltaníthatunk ötödik és hatodik osztályba is. Sokat vacilálltam, hogy mit válasszak (nem is most kéne), mert mondjuk félek tőle, de az éneket nagyon szeretem, viszont az angollal meg adhatnék különórákat is, úgyhogy az talán hasznosabb lenne.

Igen, rettenetesen félek az énektől. A tanárról már egy éve hallom a pletykákat, hogy milyen brutális, és hát engem is megizzasztott a felvételin. Életem egyik legjobb pillanata volt az, mikor mondta, hogy átenged a felvételin, viszont ennek ellenére megmaradt a félelmem, mert még egy éve se kezdtem el éneket tanulni, és nagyon bátortalan vagyok. Főleg, hogy már az első órán kellett neki visszaénekelni dolgokat, viszont elsőre sikerült és még azt is mondta, hogy szép volt... esküszöm ettől a tanártól jövő dicséretek érnek számomra a legtöbbet. Ja és meg kell tanulni furulyázni is, mert majd a vizsgán úgy kell előadni a dolgokat. Mondanom se kell, félek, mint állat. 

Úgyhogy most egyelőre ennyi, a hétnek suli szempontjából vége van, holnap azonban mennem kell Pécsre kiiratkozni az előzőből, hát konkrétan annyi kedvem van hozzá, mint egy foghúzáshoz. De legalább túlleszek rajta végre.